A pontyok alapvetően, de nem kizárólagosan a fenéken táplálkoznak. Főként késő tavasszal azonban sokszor belefutottam abba a problémába, hogy a pontyok a víz felső rétegeiben "süttették a hátukat", és semmivel nem lehetett őket lecsalni a fenékre táplálkozni.

Mint a kisgyerekek, akik belefeledkeznek a játszásba. Hiába szól 64-szer az anyjuk, hogy "gyere fiam ebédelni", a fülüket se mozdítják. Bezzeg ha a nagyi bevisz nekik egy kis süteményt tányérban, arra játék közben is rögtön ráugranak.

Nos ilyen sütis csalogatást a pontyok esetében úszós felszereléssel tudtam eddig csak megvalósítani, vízközt felkínálva a csalit. A fenekező horgászat alapvetően képtelen ezeket a helyzeteket lekezelni. A bojlis horgászatban létezik egy öszvér megoldás a problémára, ez a Zig-rig.

A lényege az, hogy egy nagyon hosszú, akár több méter hosszúságú előkén csaliznak lebegő csalit (pop-up), ezzel juttatva a csalit a megfelelőnek ítélt helyre. A módszernek azonban nagyon sok a hátránya:

• A hosszú előke miatt nagy a gubancolódás veszélye.
• Nem állítható a csali felszíntől való távolsága.
• A hosszú előke miatt nagyon esetleges a kapás érzékelése.
• Partról kell a szereléket bejuttatni (mivel a horgászhelyen a pontyok gyakorlatilag a felszínen vannak, a csónak elijeszti őket), de ilyen hosszú előkével a dobás szinte lehetetlen.

Nemrég azonban egy német pontyos újságban láttam egy szereléket, amit feederbotra adaptálva egy nagyon hatékony Zig-rig alakítható ki. A szerelék lelke egy, a rablóhalazásnál használt merülő úszó (sunkek float). Ezt egy inline ólommal és egy lebegő csalival kombinálva alakítottam ki a magam Zig-rig szerelékét:

A szerelék legfontosabb eleme maga a merülő úszó. Ebből én egy egyszerű, 4 grammos átlátszó változatot találtam a helyi horgászboltban:

A szerelékkel a Zig-rigek korábbi problémáinak a nagy része kiküszöbölhető:

• A csúszó szerelék rövid. Igazság szerint lényegesen rövidebb, mint az átlagos úszós szerelék.
• Nagyon jól dobható, köszönhetően a 2 oz-os ólomnak.
• Nagyon érzékeny kapásjelzés: a viszonylag rövid előke miatt a kapáskor szinte azonnal elmozdul az úszó, ami a feederspiccen jól látható.
• Gubancmentes szerelék, ami főként a rövidebb előke és a merev főzsinór eredménye.
• A szerelékkel tetszőleges mélységben kínálhatjuk fel a csalit.

Egyenlőre hagyományos pop-up csalival próbálkozom, bár újabb kombinációk is felötlöttek már bennem:

• Pop-Up bojli plusz néhány szem pop-up bojli PVA-zsióron vagy PVA-hálóban
• Ugyanez lebegő kukoricával
• Technopufira ragasztott csontik vagy giliszták csaliként és PVA-hálóban
• Technopufival meglebegtetett csonti-karika (magott-klip): ennek hátránya hogy az etetőanyag egyenlőre nem látszik bejuttathatónak mellette
• Kenyérkocka
• Parafagolyóra ragasztott csontik

Az alábbiakban az általam használt kedvenc végszerelékeket gyűjtöttem össze. Azt, hogy ezek közül melyik végszereléket használom, a megcélzott halak, a nálam lévő etetőanyag, a halak kapókedve, a meghorgászott távolság és sok egyéb apróság is befolyásolja.

Alapvetően háromféle módszerrel juttatható be etetőanyag a halaknak:

1. Etetőkosárban
2. PVA termékekkel
3. Csalitól függetlenül bedobva

Koncentrált etetést legkönnyebben etetőkosár alkalmazásával alakítható ki (feltételezve hogy nem behordós módszerrel alakítjuk ki az etetést). Előnye hogy szinte bármilyen általam használt csali bejuttatható vele. A legnagyobb hátránya az, hogy minden esetben szükségünk van kisebb-nagyobb mennyiségben etetőanyag használatára.

Az etetőkosarat a csali típusa és a meghorgászandó távolság függvényében tudjuk kiválasztani.

• Csonti és giliszta használata esetén csontikosarat használok. Ebből a kedvencem a FOX távdobó csontikosár, melyet 28g-os méretben használok. A meghorgászott távolság függvényében mind az in-line mind a fix kosarat használom, előbbit távolabbi dobások esetén, míg utóbbit a közelebbi helyek eléréséhez. Az in-line kosaras végszerelék hajlamosabb a gubancolódásra, míg a fix kosaras változatot gubancgátló csővel szerelem, így gyakorlatilag gubancmentes megoldás.
• Etetőszúnyog, kukorica, kender vagy egyéb szemestakarmány, illetve mikropellet bejuttatására alkalmas etetőkosár a hagyományos feederkosár. Ebből szintén két típust használok, a két végén nyitott kosarat és a drótos feederkosarat. A meghorgászott hely vízmélysége illetve az áramlás ereje határozza meg, hogy melyik mellett döntök. Mély vízben illetve erős vízáramlásnál a kétvégén nyitott kosár a jobb megoldás, míg sekély vízben és lassú áramlás mellett a drótos feederkosarat használom. Mindkettő közös hátránya, hogy csak gubancgátló csöves változatban tudom szerelni, így távoli dobások esetén nem alkalmazhatóak.
• Kukorica, magmixek és pellett használata esetén a method-feeder kosarat használom. Ebből a típusból nekem a KORDA talpólmos kosara vált be 1 unciás (28g-os) változatban. Nagy mennyiségű etetőanyagot képes bejuttatni, a megtöltött kosár 65-75 gram között mozog. Ez azt jelenti, hogy 1 kg etetőanyagot 24 dobással bejuttathatunk. 2 botot használva az etetésen ez kb. 2 órára elég. Egy egésznapos horgászat során tehát tekintélyes mennyiségű, mintegy 3-5 kg etetőanyag vihető be folyamatosan az etetésre.

Leggyakrabban a fenti szerelékeket alkalmazom, azonban vannak esetek, mikor ezek használatát valamely tényező korlátozza. Ilyen tényezők lehetnek:

• A túlzott mennyiségű törpeharcsa vagy fehérhal. Ezeket az etetőanyag használata odavonzza illetve ott tartja az etetésen.
• Az erős vizinövényzet. Itt a nagymératű, illetve gubancgátlóra szerelt etetőkosár könnyen elakadhat.
• A tavaszi felmelegedő vizekben a halak alacsony kapókedve. Itt a szükséges csali mennyisége elenyésző, viszont a vízbe bevágódó szerelék indokolatlanul ijeszti el a halakat az etetésről.
• A nyári és őszi időszak a másik véglet, amikoris az etetést még a legnagyobb mennyiséget bejuttatni képes method kosarak sem tudják szinten tartani. Ekkor érdemes a szereléktől függetlenül bejuttatni a többletmennyiséget.

Ha kis mennyiségű etetőanyagot akarunk koncentráltan elhelyezni a horog mellett, akkor célszerű a PVA-termékek használata. Az előbb felsorolt szerelékek közül mindhárom kiválatható ezekkel:

• Csontikosár helyett sűrű hálóba töltött csonti és forrázott csonti 50-50 százalékos keverérék használom. Ez a felmelegedő vizeken, illetve akadós terepen vált be. Tavasszal jelentősen túlaromásítva készítem a PVA-csomagokat, alkoholos aromát használva.
• A hagyományos feederkosár helyett Stick-Mix és PVA-háló felhasználásával készítek etetőrudakat. A másik helyettesítési lehetőség, ha az etetőanyagot vagyunk kénytelenek elhagyni, hogy PVA-szlagon, illetve PVA-hálóban etetőanyag nélkül juttatjuk be a pelletekből álló csalinkat a horog mellé. Ennek a módszernek a nagy hátránya, hogy mellőznünk kell a magvakat az etetésünkről, mivel ezek víztartalma oldja a PVA-t. Léteznek ugyan PVA-barát szemestakarmányok a horgászbpoltokban, de ezek egyenlőre horrorisztikus áruk miatt kiesnek a hobbi-peca költségvetési keretéből.
• A nagy mennyiségű etetőanyag is bejuttatható PVA segítségével. Itt a leginkább a PVA-zacskók válnak be, melyekbe a method-feederek kapacitásával azonos mennyiségben jutatható be a csali. Ennél a módszernél azonban megintcsak sokkal gazdaságosabb, és hatékonyabb a szereléktől függetlenül bejuttatni a csalit.

Amennyiben a végszerelék kiemelése nélkül akarunk az etetésünkre utánpótlást bejuttatni, szintén többféle lehetőségünk van:

• Használhatunk csúzlit az etetőanyag bejuttatására. Itt a pontosság jelentős mértékben romlik, így az etetésünk a meghorgászandó távolság függvényében lesz egyre kevésbé koncentrált. A koncentráltság némiképp javítható, ha valamilyen tömörítőanyagot (etetőanyag vagy föld) használunk a csali bejuttatásához.
• A nagy távolságban történő koncentrált etetés leghatékonyabb módja az etetőrakéta használata. Ezzel mind szemestakarmányt, mind pelletet, mind ezek keverékét könnyen bejuttathatjuk. Élőcsali bejuttatására azonban kevésbé alkalmas a módszer.

Ugyanazon a vizen is tud tehát változni a célravezető etetési módszer. Hiába ülök le a megszokott helyemre, ha a megváltozott viszonyokhoz nem alkalmazkodom a végszerelékem és az etetési módszerem adaptálásával, a kapások száma hektikusan változhat egy hosszabb időszakon belül.

Bár az ember törekszik a minél nagyobb halak megfogására, a finomszerelékes horgászat varázsa szerintem továbbra is abban rejlik, hogy az egyéb módszereknél gyakoribb kapásokat tudunk elérni.

Én arra törekszem, hogy a felszerelésem érzékenységét úgy állítsam be, hogy bármely körülmények között átlag félóránként tudjak kapást elérni. Amennyiben a jólismert helyeim egyikén horgászom, a kiindulási alap a legutóbb használt szerelék, illetve az ehhez minél nagyobb mértékben azonos szerelék, amennyiben mondjuk az eltérő csali miatt ugyanaz nem alkalmazható.

Amennyiben az etetés beindulását követően a kapások gyakorisága elmarad az ideálistól, akkor a szerelék finomításával váltok egy kategóriát lefelé. A kis hal is jobb mint a semmi elve alapján így élménydús marad a horgászat, mégha nem is fogok kapitális egyedeket.

Abban a szerencsés helyzetben, amikor az etetés "forr" a sok haltól, bátran válthatunk durvább végszerelék és nagyobb csali irányába, ezzel szelektálva a nagyobb egyedeket.

Amennyiben az etetés egy ideig jól működik, majd hirtelen kapás nélkül maradunk, érdemes egyik botunkkal azonnal egészen finom szerelékre váltani, és megvizsgálni, nem lepték-e el az etetésünket a fehérhalak vagy esetleg a törpeharcsa. Ha ez a helyzet, érdemes leállnunk az etetőanyag használatával, és az etetés centrumától kíjjebb, más etetési módszerrel menteni a menthetőt. Végső esetben, ha továbbra is csak "szeméthalat" fogunk, adjuk fel az etetést, és keressünk új helyet. Kivéve, ha törpepaprikás az aznapi menü...

A horgászt alapvetően a zsákmányszerzési ösztön hajtja. Ez egy nagyon furcsa ösztön. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a menyét a tyúkólban: Akkor is megvérezzük a zsákmányt, ha nem vagyunk éhesek, mert a vérszag hajt. Alapvetően nem a hal húsáért horgászik senki. Az adrenalinért teszi, ami elárasztja a testét: 

·                         amikor apró jelzések utalnak a hal jelenlétére,

·                         amikor kapást jelez az úszó vagy kapásjelző,

·                         amikor bevágás után érzi a hal súlyát a boton,

·                         amikor fárasztás közben harcol a szabadulni vágyó zsákmánnyal, felőrölve erejét,

·                         amikor a felszinen megjelenő, kifáradt hal alá tolja a merítőszákot, vigyázva, nehogy egy utolsó rémült ugrással leverje magát a horogról.

Aztán vége. A zsákmány megvan, az ember keze-lába még remeg kicsit. Ha nagy a zsákmány, akkor világgá kürtöli: szomszéd orra alá dörgöli, felhívja az ismerőst és eldicsekszik vele. Ha kissebb, akkor csöndesen örül. Aztán lassan kiürül az adrenalin...

A szákban lévő halra nem néz rá többet indulásig. Minek is? Több élményt nem okoz számára, hiszen legyőzte már. Mint a macska, amikor az egérrel játszik, kínozza a halálra rémült áldozatát, a horgász is úgy élvezi, ha egy hal keményen küzd, trükkösen szabadulni próbál. Nincs ebben semmi nyugodtság, semmi békésség. A horgász egy lesben álló szadista, aki csak a pillanatot várja, hogy lecsaphasson áldozatára. És minél jobban küzd a szerencsétlen, annál jobban élvezi.

Kíméletes bánásmódról beszélni a horgászattal kapcsolatban akkora oximoron, hogy csak na. A legyestől a bojlisig, az ifitől a veteránig mind szadista és kész. Gondoljunk bele: A tóparton vadkacsákat látunk, és egy tüchtig család egy zacskó kenyérmorzsával eteti őket. A vadkacsák eleinte bizalmatlanok, majd szép lassan egyre közelebb óvatoskodnak, hiszen nem tudnak ellenállni a finom falatoknak. Apuka egész óvatosan egyre közelebb csúszik hozzájuk. Már egészen a lába előtt van a sok kacsa. Ekkor apu hirtelen előránt egy hurkot a háta mögül, és a legkövérebb kacsa nyakába dobja. A kacsa menekülni próbál, de a hurok tartja a nyakát erősen. A kacsa egyre fárad, megszédül, apu ráveti magát, és a vízbe nyomja a kábult kacsa fejét. Anyu már ott áll mögötte egy szatyorral, és a még rugdosó kacsára ügyesen ráborítja. A család büszkén feszít a zsákmánnyal, és megkéri a mellettük a padon ülő nyugdíjas párt, ugyan csináljanak már egy képet róluk a zsákmánnyal. Aztán a kacsát szépen visszaengedik a tóba, és megbeszélik, hogy a következő hétvégén is megpróbálják majd, hátha akkor is ilyen szerencséjük lesz.

Nos, ha a fenti történet hátborzongatónak tűnik, akkor kapaszkodjunk meg: A horgászatban ezt hívják "Catch and Releas"-nek, és mint kíméletes bánásmód ismert. Ennél a többi esetben csak rosszabbul járhat a zsákmány. 

Tehát ne legyünk álszentek, és ne beszéljünk kíméletről. Beszéljünk viszont arról, hogy milyen választási lehetőségünk van a zsákmány megszerzését követően.

Ha a hal túl kicsi, a zsákmányt azonnal, azaz még a vízből való kiemelés előtt elengedhetjük. Ha látjuk hogy nem sérült, nem kell idő számára az ereje visszanyerésére, akkor ez a megfelelő módszer. Nyilvánvalóan méreten aluli, illetve tilalom alá eső halat kivenni értelmetlen, ugyanígy olyan halat is, melyre nem "trófea"-ként vagy élelemként tekintünk. Kivéve, ha látható sérülés van a halon, amit el tudunk látni, illetve ha szelektálunk. Eddig a tisztességes horgászok mindegyike azonosan jár el. Aki nem, az megszegi a horgásszabályokat, nincs miről tárgyalni tovább vele.

Innentől már lényegesen összetetteb a helyzet. Ugyanis van két nagy tábor a horgászok között: akik megtartják az elvihető halat, és akik nem. E két tábor között olyan vallásháború dúl, hogy ahhoz képest mind Luther post-it feljegyzései, mind a katolikusok helyesírási vitája az i-betűről eltörpül.

"Catch and Releas" vs. Húshorgászat:

A legtöbbet hangoztatott érv a hal megtartása mellett az, hogy benne van a jegy árában. Azaz a horgászjegy megvételekor már kifizette a halat, és pénzkidobás lenne, ha nem tartaná meg.

Hibás érvelés szerintem. Ha olcsó húsforrást keres valaki, az ne a tóparton tegye. Számoljunk egy kicsit:

·                         Felszerelés 10,000 Ft évente

·                         Etetőanyag 1,000 Ft alkalmanként

·                         Éves területi és állami engedély 20,000 Ft évente

·                         Horgászhelyre való eljutás: 20 km autózás

·                         Éves fogás 300 kiló

·                         Évente 150-szer megyünk el horgászni (heti 4 nap szezonban)

Fogódzkodjunk meg: a spori 800 Ft-ért fogja kilóját a halnak!

És mi a fenét kezd valaki 300 kiló hallal? Nemzeti átlagan 3,5 kilót fogyasztunk belőle. Egy átlagos család tehát évi 9 kilót. Haza lehet vinni 300 kilót, be lehet tenni a hűtőszekrénybe. Csak annyiba kerül, mint megvenni ugyanennyit a boltban. Mégsem 100 kiló az átlagos fogyasztás, hanem 3,5!

Aki nekem azt modja, hogy nulszaldóban kijön a horgászata, az vagy nagyon-nagyon szereti a halat és mindennap halat eszik, vagy nagyon-nagyon rossz matekból.

Ha átléptünk a gazdasági elemzésen, és belátjuk hogy ez a szadista szórakozás számunkra ráadásul ráfizetés is, akkor  még mindig dönthetünk úgy, hogy megtartjuk a halat. Ha úgy dönt valaki, hogy a 3-as ponty vagy 1,5-ös balin, amit kifogott, olyan szép egészséges, hogy szívesen főz belőle másnap egy halászlevet, akkor uccu neki, csapja fejbe, és lepje meg a családot másnap egy finom ebéddel.

Ha viszont fog egy 10 kilós pontyot, vagy egy 20-as harcsát azt ugyan minek tartja meg? Másnap biztos nem fog a család annyi halászlevet enni, hogy elfogyjon az egész. Vagy egy hónapig a hűtőből fogják apránként kivenni? Ugyan minek? Aki ügyes horgász, az nagy valószínűséggel másnap és harmadnap is megfogná a halászlébe valót. Kár erre spájzolnia (a többség nem is teszi). Aki meg ügyetlen, de szerencsés: arra ráfér hogy gyakoroljon még, ahelyett, hogy telerakja a hűtőt mázlista napokon, aztán hónapokig betli utána...

És most a másik oldalról, a C&R-ről:

Kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint mikor az új kollekció megérkezésekor a nők ellepik a drága butikokat. Végigtapogatja az összes cuccot, ha jó a méret, ha nem. Felpróbál mindent, mégha messziről ordít is, hogy szarul áll rajta. Aztán álmodozva lerakja a próbafülke melletti asztalra. Drága az neki, de azért jó volt kézbe venni, felpróbálni egyszer...

Így válogat a horgász is a halak között. Nem számít mekkora a hal, minél nagyobb, annál büszkébben dagad a melle, hogy kézbe vehette. Haza persze nem viszi, mit is kezdene vele, de amennyit csak bír kézbevesz, megcsodál. Összetúrja a polcot aztán üres kézzel és álmatag tekintettel hazamegy. A halak meg rendezik soraikat, és próbálnak túlélni, kigyógyulni a betépett előkékből, felrepedt szájakból.

A C&R-nek is pont ugyanaz a baja, mint a húshorgászatnak: nincs benne mértékletesség. Nem arról szól a történet, hogy halat fogjak. Arról szól, hogy nagyobbat, többet, gyorsabban fogjak mint más.

Vérszomjas mindkettő, mint a menyét. Az egyik hazaviszi az összes tyúkot, a másik csak megvérzi őket a zsákmányszerzés öröméért. De mértéket egyik sem ismer.

És hogy a végén állást is foglaljak: Részemről C&R, de nem verem a mellem miatta. Ettől még szadista horgász vagyok...

Sokan sokféle indíttatásból kezdenek el horgászni. Vannak akik apjuktól, nagyapjuktól tanulják meg az első fogásokat. Másokat a haverok fertőznek meg, megint mások öreg fejjel keresnek maguknak egy csöndes hobbit, és így kötnek ki a horgászat mellett.

Én konkrétan házastársi utasításra, a család becsülete védelmében ragadtam horgászbotot:

Egy pár éve ugyanis elkezdtünk újra rendszeresen lejárni a balatoni nyaralónkba. A második évben történt, hogy a feleségem - elnézve, hogy a gyerekek milyen lelkesen próbálkoznak a snecifogással - kitalálta, hogy Ő is szeretne horgászni. Másnap el is mentünk a bazársorra, és megvettünk egy teleszkópos bot + orsó + zsinór kombót.

Nos ezzel próbálkozott szegény a tűző melegben egy egész napot a halfogással. Kukoricát tűztünk a horogra (mert a gilisztát nem volt hajlandó megfogni), és a stég elé - kb. 30 centis és 26 fokos vízbe - lógatva várta a kapást.

Persze délutánra megérkeztek a "mesterhorgászok", akik jól lesajnálták a szereléket, hogy túl nagy a horog, meg csak a kenyérrel lehet itt halat fogni...

A feleségem egy ideig hősiesen kitartott, irígykedve nézte, ahogy a szomszédok tízpercenként termelik ki a snecit a Balatonból, Ő meg csak lógatja a cajgot. Aztán egyszercsak elszakadt a cérna. Bejött a stégről - mi a lányommal az árnyékban hűsöltünk, elvégre nem vagyunk mi megbuggyanva, hogy tűző napon aszalódjunk a bot mellett - és lecsapta mellém a botot: "Te vagy a férfi, menj és fogj nekünk halat!" - mondta.

Éreztem, itt jól nem jövök ki a dologból, hiszen ha nemet mondok, akkor önmagam állítom ki a bizonyítványt magamról: hiába tanultam meg az elmúlt pár évben a villanykörtét kicserélni, a csapot megszerelni, és egyéb "férfimunkákat" elvégezni, hiába hordom én a szemetet - és főként: hiába vagyok az egyetlen kis családunkban, aki Y kromoszómával rendelkezik - ha nem veszem fel a kesztyűt halfogás dolgában, akkor menthetetlenül lefokozódom a teremtés koronájából a papucsálatka szintjére. ("Mert bezzeg az a másik apuka csak úgy lazán fogja a halakat...")

De akkor se leszek jobb helyzetben, ha heroikus küzdelemben mégis alulmaradok. Ebben a műfajban - mármint az üdülői apukák amatőr Handy Andy bajnokságában -  a részvétel kötelező, és a vesztesre sanyarúbb sors vár, mint a púpos Tajgetosz-szökevényre Spártában.

Ez rögtön megerősítést is nyert, mert a feleségem még utánamszólt: "De aztán ne ilyen kicsi vackot fogjál, hanem valami nagyot!"

Tehát hősiesen, az esélytelenek nyugalmával kiültem a stégre. És persze egy bazni nagy betlit sikerült prdukálnom - de legalább a hátam leégett olyan szinten, hogy aznap csak sziszegni tudtam minden egyes mozdulatra. Így otthon - egyenlőre - a vesztes csatából sérülten hazatérőnek kijáró tiszteletet megkaptam. Lefekvés előtt még azért fogcsikorgatva megígétem: "Holnap majd fogok valamit..."

(Itt jegyezném meg halkan: Ha ekkor kapok némi hitvesi támogatást, olyan formában hogy: "Nem akarom hogy ott állj egész nap, meg hülyeség ez az egész horgászat, inkább menjünk el kirándulni Badacsonyba, hogy közös program legyen", vagy valami hasonló, a tisztes visszavonulás lehetőségét meglebegtető formátumban: Lehet, hogy minden másképp alakult volna. Ezt kéretik a havi rendszeres Horgászati Költségvetési Bizottsági meghallgatásaimon enyhítő körülményként figyelembe venni.)

Nos hiába minden, nem volt könyörület. Csak egy: "jól van, majd holnap hátha szerencséd lesz" volt a válasz. Így másnap a naplemente - mert nappközben az erős napsütésre hivatkozva sikerült némi haladékot kicsikarnom - ismét a stégen talált. Az előző napi súlyos kudarc még elevenen élt bennem, így továbbra is dacoltam az ésszel, és "majd én megmutatom" alapon az előző napi módszert eröltettem tovább. Közben azért a szemem sarkából igyekeztem ellesni, hogy mit csinálnak másképp a többiek. Mivel olyan apróságok, mint damilvastagság, horogméret, ereszték hossza - neadjisten alapozó etetés - egyenlőre nem terelték el a figyelmemet, maradtak a fontos dolgok: A botom vacak, az orsó szintén. És egyébként is: mindenki fenekezik, csak én szenvedek itt az úszóval, ami semmire se jó.

Ezzel meg is volt a magyarázat az újabb szégyenteljes kudarcra, és nem mellesleg megvolt a másnapi programunk is: Rendes felszerelésre van szükségem, ha pecázni akarok. Ez a piacos pecabot semmit nem ér!

Másnap irány a helyi horgászbolt, ahol jól bevásároltam. Egy Silstar teleszkópos bot 30-60 g-os dobósúllyal, és egy Eurohold orsó. Plusz 30-as monofil zsinór, 10-es horgok, etetőkosarak, kapásjelző, világítópatron. Etetőanyag, csonti, giliszta. Ráadásként még egy merítőszák (!) - Meg a szomszédos könyvesboltban suttyomban betettem a gyerek kifestőkönyvei mellé egy horgászkönyvet: "Nem azért mert szükség van rá, de hátha majd az öcsém is akar pecázni, ha lejön utánunk, legalább meg tudja nézni belőle hogyan is kellene..."

Az új felszerelés elkészítése elvitte az egész délutánt. Nem egyszerű a horgászkönyv képei alapján horgot csomózni, előkét kötni, főleg ha még életemben nem csináltam ilyet. De végül csak összeállt a nagy mű. És meg kell hogy mondjam, atombiztos lett: 2 darab, kosár fölé kötött, kb. 20 centis oldalelőkén megkötött horog, 30-as zsinóron, a végére meg egy spirál etetőkosarat raktam. A felmosó vödörbe beleraktam 1 kiló etetőanyagot, majd felöntöttem csapvízzel. (Egy moslékra emlékeztető massza lett belőle, ami "jól tapadt a kosárba". Nem hogy dobáskor, de egész este ki nem jött belőle). Fogtam a csontis és gilisztás dobozt, és irány a part.

A mai tudásom alapján meg kell mondjam hogy hihetetlen mákom volt aznap. Két kárászt sikerült fognom tenyeres méretben (este 7-től hajnal 2-ig kb). Csak szemléltetés végett: annyi esélyem volt, mint ha üres akváriumban próbáltam volna szögesdrótra tűzött romlott kukricával megfogni azt az egy darab nyamvadt aranyhalat. Szóval 19-re lapot húztam, és "szűz kéz szerencséje" alapon bejött.

Másnap délelőtt a felmosóvödörben hazaszállított kárászokból rituális áldozatot muattunk be, panír és olaj felhasználásával. Mindketten nagyon büszkén mondogattuk a lányomnak, hogy: "Látod, ezt APA FOGTA!" és közben gyomorgörcsünk volt, hogy a sok szálka közül mikor akad meg egy a torkán. Így - bár ekkor már normálisan egyedül evett - a rituális ebédet szigorúan az anyja tömte belé, miután előrágással kiszelektálta a szálkák 80-90%-át.

Az igazi persze az lett volna, ha a parti grillsütőt használjuk, de miután már reggel hassal fölfelé úsztak a szerencsétlen kárászok, a grillsütőt meg csak délután szabadott beüzemelni, egy gyomorrontást azért nem kockáztattunk meg még akkor sem, ha úgy lett volna tökéletes a győzelem, ha a többi horgászapuka irígykedő tekintete előtt süti meg az oldalborda az aznapi zsákmányt.

A hét további részét már fölényes nyugalomban töltöttem. Napi 1-1 törpeharcsa majd mindig akadt a tuti felszerelésre, főként ha kitartóan kinn ültem hajnal 4-ig. Ezt aztán délelőtt a lányommal látványosan lecipeltük a partra a felmosóvödörben. Miután meggyőződtünk róla, hogy a környék összes gyereke tátott szájjal megcsodálta a trófeát, szépen visszaöntöttük a Balatonba a kis harcsát, mondván: "Mi csak a nagyobbakat tartjuk meg, ez túl kicsi nekünk!"

A hét végére már jelentősen előre kerültem a helyi horgászrangsorban. Az összes gyerek alig várta, hogy délután kivonuljunk a partra, és megengedjem, hogy gilisztát válasszanak a dobozból, amit feltűzök majd a horogra az aznapi horgászathoz. A többi apuka meg irígykedve nézett rám, miközben hallgatta élete párjától, hogy "bezzeg az az apuka mindig fog halat..."

Akadt még ugyan néhány öreg horgász, aki lejött a partra, megfogta a maga 5-10 kárászát, néhanapján egy-egy pontyát, és hazament. De szerencsére ők csak sötétedés után jöttek, és otthon sütötték a halat, így a rangsorba ők nem számítottak bele...

Nos így történt, hogy harminc évesen - minden előzetes figyelmeztető jel nélkül - horgászatra adtam a fejem.

Szombaton reggel 8-kor kinn voltam a tavon. Már viszonylag sokan lógattak, de a kedvenc helyem még üres volt, így hamar le is foglaltam magamnak.

Ez a kedvenc hely dolog egyrészt babona, mivel a legutolsó rekordhalam is innen fogtam, másrészt praktikus választás is: A tó hosszú oldalán van a hely, középtájt, és gyakorlatilag akadó mentes, ami a könnyített szerelék miatt fontos szempont.

A kipakolást követően elkészítettem az etetőanyagot. 1,5 kg CarpZoom Carp Fiesta feederes etetőanyag 50 ml CarpZoom epres aroma 400 ml vízhez keverve, majd további 200 ml vizet felvett még az etetőanyag. 15 percig hagytam állni, majd 3 marék
10 mm-es CarpZoom Black Carp pelletet és 1 doboz konzervkukoricát adtam hozzá.

A szerelékemet 24 mm-es főzsinórra szereltem. Egy 25 cm-es Korda szilikoncső, majd egy 28 g-os Korda talpólmos Method Feeder kosár került fel rá. A kosár után egy 8 mm-es gumigyöngy-ütköző került a zsinórra, majd végül egy 8 mm-es Quick-cange forgó.

A horogelélkém 15 cm-es 12 lb-s fonott zsinór volt, amire egy 8-as Korda Widegape horog került Knotless-knot kötéssel. 16 mm-es CarpZoom Halibut pelletet használtam csalinak, melyet kb. 5 mm-re engedtem le a hajszálelőkén a horog öble alá, egy fehér pelletstopperrel megütköztetve.

A felszerelés összeállítása és az etetőanyag bekeverése közben figyeltem a tavat. A pontyok jellegzetes túrásnyomait (melyek rendszeres kis buborékok, burványok formájában látszanak a felszínen), a parttól mintegy 3 botnyi távolságban láttam a legintenzívebbnek. A mellettem horgászó kolléga is ilyen távolságra, mintegy 10-15 méteres távra dobott, és fél óra alatt 2 kapást regisztrált innen.

Alapozó etetésként tehát erre a távolságra, mintegy 12-15 méterre dobtam be 5 kétkezes gombócot, majd rövid (3-4 perces) kivárást követően rádobtam a szerelékemet az etetésre.

Az első pontyom elég hamar, mintegy 5 percen belül jelentkezett. Egy 4 kiló körüli, szép nyurgaponty személyében. Szákolást követően vettem észre, hogy a fényképezőgépemet ismételten otthon felejtettem. Mivel nem tudhattam, találok-e olyan sporit a parton, aki hajlandó a fogásaimat egyenként regisztrálni, ezért beraktam a haltartót a vízbe, mondván a nap végén egyben lefotóztatom a terítékre kerülő halakat. Ezután újra megttöltöttem a kosarat, és ment vissza az etetésre a szerelék.

A következő hal viszont átrendezett mindent. Nem telt el újabb öt perc, amikor újra kapásom volt, ezúttal éreztem a boton, hogy szokatlanul nagy tömeggel van dolga. Szerencsémre a hal nyílegyenesen a part felé tartott, így viszonylag gyorsan megnyertem 8-10 méternyi zsinórt. A part közelségét megérezve hevesen fordult, és lendületből lazán vissza is vette az addig feltekert zsinórt. A kirohanás erejéből már sejtettem hogy nagyobb zsákmány akadt a horogra.

Mintegy 5 percig tartott a fárasztás, aminek a végén sikerült egy gyönyörű tükrös pontyot megszákolni. Kiemelve a szákot már láttam, hogy valószínűleg megvan az új rekordom. Két szomszéd is átjött gratulálni, az egyikük hozott egy mérleget is magával. Megmértük: 10,4 KG-ot mutatott a mérleg, majd a szákot üresen visszamérve 0,6-ot, így éppen a tizes álomhatár alatt maradt a hal 9,8 KG-os súlyával.

A gyönyörű fogást látva mindkét szomszéd felajánlotta a fényképezőjét, így gyors fertőtlenítés és fényképezkedés után már engedhettem is vissza az új rekordomat.

A felajánlott lehetőséget kihasználva a korábbi 4-es pontyot is gyorsan lefényképeztettem, majd ő is mehetett vissza a tóba.

Mire mindez lezajlott, kicsit feltámadt a szél, és valószínűleg az alapozó etetést is letakaríthatták a halak, mert újra felcsalizva és visszadobva a szereléket má nem jött a gyors kapás. Nagyjából 3-5 maréknyi etetőanyagot rakhattam már a vízbe a Method kosárral, mire kicsit alábbhagyott a szél és újra látni lehetett a halak táplálkozási jeleit. Ekkor azonban már bentebb jártak a tó közepe táján. Mintegy 30 méterre a horgászhelyemtől.

Távot váltottam hát, és néhány gyors dobással pár marék etetőanyaggal felépítettem egy újabb kis etetést most már 30 méter körüli távon. Az első féltucat dobás nem hozott eredményt, de ahogy lassan bekerült egy nagyobb mennyiségű etetőanyag, a halak érdeklődését sikerült felkeltenem. Mintegy fél órás kapástalanság után beindult az új etetés, és két 4-es körüli pontyot sikerült a korábbiakhoz hozzáadni. Mellettük 1,5-3 kilós tartományban is jött néhány ponty, plusz egy kicsi, de borzasztóan éhes kárász. A kis falánk szájában a 16 mm-es pelet és a 8-as horog csak úgy fét be, hogy kipeckelte a száját. De azért bőszen ráharapott...

Délben a szomszédok összepakoltak. E-mailcím egyeztetést követően megígérték hogy küldik a fogások képeit.

Délután ismét egy csöndesebb időszak következett. Egyik etetés körül sem mutatkoztak reménykeltő jelek, így egy-egy kosárnyi etetőanyaggal próbáltam rátalálni a pontyokra, de eredménytelenül.

Délután kettő körül a reggeli etetés környékén ismét megjelentek a túrásnyomok, így újra ide koncentrálva elkezdtem felépíteni egy újabb etetést a maradék etetőanyagomból. Ismét szépen beindult a fogás, 2-3 kiló közötti pontyok jelentkeztek. Az utolsó marék etető 3 óra körül, már pakolás közben hozott még egy 3-as forma pontyot zárásnak, majd bepakolva az autót fáradtan és boldogan indultam haza.

Hajszál híján nem lett ugyan meg a 10 kilós álomhatár, de így is majd 1,5 kilót javítottam az eddigi rekordomon.

Délután SMS-ben megkaptam a rekordfogás képét, és egy igéretet, hogy a többi kép is érkezik E-mailben hamarosan.

Azóta az új háttérképem megvan a telefonomra :)