A horgászt alapvetően a zsákmányszerzési ösztön hajtja. Ez egy nagyon furcsa ösztön. Ilyenkor olyanok vagyunk, mint a menyét a tyúkólban: Akkor is megvérezzük a zsákmányt, ha nem vagyunk éhesek, mert a vérszag hajt. Alapvetően nem a hal húsáért horgászik senki. Az adrenalinért teszi, ami elárasztja a testét: 

·                         amikor apró jelzések utalnak a hal jelenlétére,

·                         amikor kapást jelez az úszó vagy kapásjelző,

·                         amikor bevágás után érzi a hal súlyát a boton,

·                         amikor fárasztás közben harcol a szabadulni vágyó zsákmánnyal, felőrölve erejét,

·                         amikor a felszinen megjelenő, kifáradt hal alá tolja a merítőszákot, vigyázva, nehogy egy utolsó rémült ugrással leverje magát a horogról.

Aztán vége. A zsákmány megvan, az ember keze-lába még remeg kicsit. Ha nagy a zsákmány, akkor világgá kürtöli: szomszéd orra alá dörgöli, felhívja az ismerőst és eldicsekszik vele. Ha kissebb, akkor csöndesen örül. Aztán lassan kiürül az adrenalin...

A szákban lévő halra nem néz rá többet indulásig. Minek is? Több élményt nem okoz számára, hiszen legyőzte már. Mint a macska, amikor az egérrel játszik, kínozza a halálra rémült áldozatát, a horgász is úgy élvezi, ha egy hal keményen küzd, trükkösen szabadulni próbál. Nincs ebben semmi nyugodtság, semmi békésség. A horgász egy lesben álló szadista, aki csak a pillanatot várja, hogy lecsaphasson áldozatára. És minél jobban küzd a szerencsétlen, annál jobban élvezi.

Kíméletes bánásmódról beszélni a horgászattal kapcsolatban akkora oximoron, hogy csak na. A legyestől a bojlisig, az ifitől a veteránig mind szadista és kész. Gondoljunk bele: A tóparton vadkacsákat látunk, és egy tüchtig család egy zacskó kenyérmorzsával eteti őket. A vadkacsák eleinte bizalmatlanok, majd szép lassan egyre közelebb óvatoskodnak, hiszen nem tudnak ellenállni a finom falatoknak. Apuka egész óvatosan egyre közelebb csúszik hozzájuk. Már egészen a lába előtt van a sok kacsa. Ekkor apu hirtelen előránt egy hurkot a háta mögül, és a legkövérebb kacsa nyakába dobja. A kacsa menekülni próbál, de a hurok tartja a nyakát erősen. A kacsa egyre fárad, megszédül, apu ráveti magát, és a vízbe nyomja a kábult kacsa fejét. Anyu már ott áll mögötte egy szatyorral, és a még rugdosó kacsára ügyesen ráborítja. A család büszkén feszít a zsákmánnyal, és megkéri a mellettük a padon ülő nyugdíjas párt, ugyan csináljanak már egy képet róluk a zsákmánnyal. Aztán a kacsát szépen visszaengedik a tóba, és megbeszélik, hogy a következő hétvégén is megpróbálják majd, hátha akkor is ilyen szerencséjük lesz.

Nos, ha a fenti történet hátborzongatónak tűnik, akkor kapaszkodjunk meg: A horgászatban ezt hívják "Catch and Releas"-nek, és mint kíméletes bánásmód ismert. Ennél a többi esetben csak rosszabbul járhat a zsákmány. 

Tehát ne legyünk álszentek, és ne beszéljünk kíméletről. Beszéljünk viszont arról, hogy milyen választási lehetőségünk van a zsákmány megszerzését követően.

Ha a hal túl kicsi, a zsákmányt azonnal, azaz még a vízből való kiemelés előtt elengedhetjük. Ha látjuk hogy nem sérült, nem kell idő számára az ereje visszanyerésére, akkor ez a megfelelő módszer. Nyilvánvalóan méreten aluli, illetve tilalom alá eső halat kivenni értelmetlen, ugyanígy olyan halat is, melyre nem "trófea"-ként vagy élelemként tekintünk. Kivéve, ha látható sérülés van a halon, amit el tudunk látni, illetve ha szelektálunk. Eddig a tisztességes horgászok mindegyike azonosan jár el. Aki nem, az megszegi a horgásszabályokat, nincs miről tárgyalni tovább vele.

Innentől már lényegesen összetetteb a helyzet. Ugyanis van két nagy tábor a horgászok között: akik megtartják az elvihető halat, és akik nem. E két tábor között olyan vallásháború dúl, hogy ahhoz képest mind Luther post-it feljegyzései, mind a katolikusok helyesírási vitája az i-betűről eltörpül.

"Catch and Releas" vs. Húshorgászat:

A legtöbbet hangoztatott érv a hal megtartása mellett az, hogy benne van a jegy árában. Azaz a horgászjegy megvételekor már kifizette a halat, és pénzkidobás lenne, ha nem tartaná meg.

Hibás érvelés szerintem. Ha olcsó húsforrást keres valaki, az ne a tóparton tegye. Számoljunk egy kicsit:

·                         Felszerelés 10,000 Ft évente

·                         Etetőanyag 1,000 Ft alkalmanként

·                         Éves területi és állami engedély 20,000 Ft évente

·                         Horgászhelyre való eljutás: 20 km autózás

·                         Éves fogás 300 kiló

·                         Évente 150-szer megyünk el horgászni (heti 4 nap szezonban)

Fogódzkodjunk meg: a spori 800 Ft-ért fogja kilóját a halnak!

És mi a fenét kezd valaki 300 kiló hallal? Nemzeti átlagan 3,5 kilót fogyasztunk belőle. Egy átlagos család tehát évi 9 kilót. Haza lehet vinni 300 kilót, be lehet tenni a hűtőszekrénybe. Csak annyiba kerül, mint megvenni ugyanennyit a boltban. Mégsem 100 kiló az átlagos fogyasztás, hanem 3,5!

Aki nekem azt modja, hogy nulszaldóban kijön a horgászata, az vagy nagyon-nagyon szereti a halat és mindennap halat eszik, vagy nagyon-nagyon rossz matekból.

Ha átléptünk a gazdasági elemzésen, és belátjuk hogy ez a szadista szórakozás számunkra ráadásul ráfizetés is, akkor  még mindig dönthetünk úgy, hogy megtartjuk a halat. Ha úgy dönt valaki, hogy a 3-as ponty vagy 1,5-ös balin, amit kifogott, olyan szép egészséges, hogy szívesen főz belőle másnap egy halászlevet, akkor uccu neki, csapja fejbe, és lepje meg a családot másnap egy finom ebéddel.

Ha viszont fog egy 10 kilós pontyot, vagy egy 20-as harcsát azt ugyan minek tartja meg? Másnap biztos nem fog a család annyi halászlevet enni, hogy elfogyjon az egész. Vagy egy hónapig a hűtőből fogják apránként kivenni? Ugyan minek? Aki ügyes horgász, az nagy valószínűséggel másnap és harmadnap is megfogná a halászlébe valót. Kár erre spájzolnia (a többség nem is teszi). Aki meg ügyetlen, de szerencsés: arra ráfér hogy gyakoroljon még, ahelyett, hogy telerakja a hűtőt mázlista napokon, aztán hónapokig betli utána...

És most a másik oldalról, a C&R-ről:

Kicsit olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint mikor az új kollekció megérkezésekor a nők ellepik a drága butikokat. Végigtapogatja az összes cuccot, ha jó a méret, ha nem. Felpróbál mindent, mégha messziről ordít is, hogy szarul áll rajta. Aztán álmodozva lerakja a próbafülke melletti asztalra. Drága az neki, de azért jó volt kézbe venni, felpróbálni egyszer...

Így válogat a horgász is a halak között. Nem számít mekkora a hal, minél nagyobb, annál büszkébben dagad a melle, hogy kézbe vehette. Haza persze nem viszi, mit is kezdene vele, de amennyit csak bír kézbevesz, megcsodál. Összetúrja a polcot aztán üres kézzel és álmatag tekintettel hazamegy. A halak meg rendezik soraikat, és próbálnak túlélni, kigyógyulni a betépett előkékből, felrepedt szájakból.

A C&R-nek is pont ugyanaz a baja, mint a húshorgászatnak: nincs benne mértékletesség. Nem arról szól a történet, hogy halat fogjak. Arról szól, hogy nagyobbat, többet, gyorsabban fogjak mint más.

Vérszomjas mindkettő, mint a menyét. Az egyik hazaviszi az összes tyúkot, a másik csak megvérzi őket a zsákmányszerzés öröméért. De mértéket egyik sem ismer.

És hogy a végén állást is foglaljak: Részemről C&R, de nem verem a mellem miatta. Ettől még szadista horgász vagyok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.