Sokan sokféle indíttatásból kezdenek el horgászni. Vannak akik apjuktól, nagyapjuktól tanulják meg az első fogásokat. Másokat a haverok fertőznek meg, megint mások öreg fejjel keresnek maguknak egy csöndes hobbit, és így kötnek ki a horgászat mellett.

Én konkrétan házastársi utasításra, a család becsülete védelmében ragadtam horgászbotot:

Egy pár éve ugyanis elkezdtünk újra rendszeresen lejárni a balatoni nyaralónkba. A második évben történt, hogy a feleségem - elnézve, hogy a gyerekek milyen lelkesen próbálkoznak a snecifogással - kitalálta, hogy Ő is szeretne horgászni. Másnap el is mentünk a bazársorra, és megvettünk egy teleszkópos bot + orsó + zsinór kombót.

Nos ezzel próbálkozott szegény a tűző melegben egy egész napot a halfogással. Kukoricát tűztünk a horogra (mert a gilisztát nem volt hajlandó megfogni), és a stég elé - kb. 30 centis és 26 fokos vízbe - lógatva várta a kapást.

Persze délutánra megérkeztek a "mesterhorgászok", akik jól lesajnálták a szereléket, hogy túl nagy a horog, meg csak a kenyérrel lehet itt halat fogni...

A feleségem egy ideig hősiesen kitartott, irígykedve nézte, ahogy a szomszédok tízpercenként termelik ki a snecit a Balatonból, Ő meg csak lógatja a cajgot. Aztán egyszercsak elszakadt a cérna. Bejött a stégről - mi a lányommal az árnyékban hűsöltünk, elvégre nem vagyunk mi megbuggyanva, hogy tűző napon aszalódjunk a bot mellett - és lecsapta mellém a botot: "Te vagy a férfi, menj és fogj nekünk halat!" - mondta.

Éreztem, itt jól nem jövök ki a dologból, hiszen ha nemet mondok, akkor önmagam állítom ki a bizonyítványt magamról: hiába tanultam meg az elmúlt pár évben a villanykörtét kicserélni, a csapot megszerelni, és egyéb "férfimunkákat" elvégezni, hiába hordom én a szemetet - és főként: hiába vagyok az egyetlen kis családunkban, aki Y kromoszómával rendelkezik - ha nem veszem fel a kesztyűt halfogás dolgában, akkor menthetetlenül lefokozódom a teremtés koronájából a papucsálatka szintjére. ("Mert bezzeg az a másik apuka csak úgy lazán fogja a halakat...")

De akkor se leszek jobb helyzetben, ha heroikus küzdelemben mégis alulmaradok. Ebben a műfajban - mármint az üdülői apukák amatőr Handy Andy bajnokságában -  a részvétel kötelező, és a vesztesre sanyarúbb sors vár, mint a púpos Tajgetosz-szökevényre Spártában.

Ez rögtön megerősítést is nyert, mert a feleségem még utánamszólt: "De aztán ne ilyen kicsi vackot fogjál, hanem valami nagyot!"

Tehát hősiesen, az esélytelenek nyugalmával kiültem a stégre. És persze egy bazni nagy betlit sikerült prdukálnom - de legalább a hátam leégett olyan szinten, hogy aznap csak sziszegni tudtam minden egyes mozdulatra. Így otthon - egyenlőre - a vesztes csatából sérülten hazatérőnek kijáró tiszteletet megkaptam. Lefekvés előtt még azért fogcsikorgatva megígétem: "Holnap majd fogok valamit..."

(Itt jegyezném meg halkan: Ha ekkor kapok némi hitvesi támogatást, olyan formában hogy: "Nem akarom hogy ott állj egész nap, meg hülyeség ez az egész horgászat, inkább menjünk el kirándulni Badacsonyba, hogy közös program legyen", vagy valami hasonló, a tisztes visszavonulás lehetőségét meglebegtető formátumban: Lehet, hogy minden másképp alakult volna. Ezt kéretik a havi rendszeres Horgászati Költségvetési Bizottsági meghallgatásaimon enyhítő körülményként figyelembe venni.)

Nos hiába minden, nem volt könyörület. Csak egy: "jól van, majd holnap hátha szerencséd lesz" volt a válasz. Így másnap a naplemente - mert nappközben az erős napsütésre hivatkozva sikerült némi haladékot kicsikarnom - ismét a stégen talált. Az előző napi súlyos kudarc még elevenen élt bennem, így továbbra is dacoltam az ésszel, és "majd én megmutatom" alapon az előző napi módszert eröltettem tovább. Közben azért a szemem sarkából igyekeztem ellesni, hogy mit csinálnak másképp a többiek. Mivel olyan apróságok, mint damilvastagság, horogméret, ereszték hossza - neadjisten alapozó etetés - egyenlőre nem terelték el a figyelmemet, maradtak a fontos dolgok: A botom vacak, az orsó szintén. És egyébként is: mindenki fenekezik, csak én szenvedek itt az úszóval, ami semmire se jó.

Ezzel meg is volt a magyarázat az újabb szégyenteljes kudarcra, és nem mellesleg megvolt a másnapi programunk is: Rendes felszerelésre van szükségem, ha pecázni akarok. Ez a piacos pecabot semmit nem ér!

Másnap irány a helyi horgászbolt, ahol jól bevásároltam. Egy Silstar teleszkópos bot 30-60 g-os dobósúllyal, és egy Eurohold orsó. Plusz 30-as monofil zsinór, 10-es horgok, etetőkosarak, kapásjelző, világítópatron. Etetőanyag, csonti, giliszta. Ráadásként még egy merítőszák (!) - Meg a szomszédos könyvesboltban suttyomban betettem a gyerek kifestőkönyvei mellé egy horgászkönyvet: "Nem azért mert szükség van rá, de hátha majd az öcsém is akar pecázni, ha lejön utánunk, legalább meg tudja nézni belőle hogyan is kellene..."

Az új felszerelés elkészítése elvitte az egész délutánt. Nem egyszerű a horgászkönyv képei alapján horgot csomózni, előkét kötni, főleg ha még életemben nem csináltam ilyet. De végül csak összeállt a nagy mű. És meg kell hogy mondjam, atombiztos lett: 2 darab, kosár fölé kötött, kb. 20 centis oldalelőkén megkötött horog, 30-as zsinóron, a végére meg egy spirál etetőkosarat raktam. A felmosó vödörbe beleraktam 1 kiló etetőanyagot, majd felöntöttem csapvízzel. (Egy moslékra emlékeztető massza lett belőle, ami "jól tapadt a kosárba". Nem hogy dobáskor, de egész este ki nem jött belőle). Fogtam a csontis és gilisztás dobozt, és irány a part.

A mai tudásom alapján meg kell mondjam hogy hihetetlen mákom volt aznap. Két kárászt sikerült fognom tenyeres méretben (este 7-től hajnal 2-ig kb). Csak szemléltetés végett: annyi esélyem volt, mint ha üres akváriumban próbáltam volna szögesdrótra tűzött romlott kukricával megfogni azt az egy darab nyamvadt aranyhalat. Szóval 19-re lapot húztam, és "szűz kéz szerencséje" alapon bejött.

Másnap délelőtt a felmosóvödörben hazaszállított kárászokból rituális áldozatot muattunk be, panír és olaj felhasználásával. Mindketten nagyon büszkén mondogattuk a lányomnak, hogy: "Látod, ezt APA FOGTA!" és közben gyomorgörcsünk volt, hogy a sok szálka közül mikor akad meg egy a torkán. Így - bár ekkor már normálisan egyedül evett - a rituális ebédet szigorúan az anyja tömte belé, miután előrágással kiszelektálta a szálkák 80-90%-át.

Az igazi persze az lett volna, ha a parti grillsütőt használjuk, de miután már reggel hassal fölfelé úsztak a szerencsétlen kárászok, a grillsütőt meg csak délután szabadott beüzemelni, egy gyomorrontást azért nem kockáztattunk meg még akkor sem, ha úgy lett volna tökéletes a győzelem, ha a többi horgászapuka irígykedő tekintete előtt süti meg az oldalborda az aznapi zsákmányt.

A hét további részét már fölényes nyugalomban töltöttem. Napi 1-1 törpeharcsa majd mindig akadt a tuti felszerelésre, főként ha kitartóan kinn ültem hajnal 4-ig. Ezt aztán délelőtt a lányommal látványosan lecipeltük a partra a felmosóvödörben. Miután meggyőződtünk róla, hogy a környék összes gyereke tátott szájjal megcsodálta a trófeát, szépen visszaöntöttük a Balatonba a kis harcsát, mondván: "Mi csak a nagyobbakat tartjuk meg, ez túl kicsi nekünk!"

A hét végére már jelentősen előre kerültem a helyi horgászrangsorban. Az összes gyerek alig várta, hogy délután kivonuljunk a partra, és megengedjem, hogy gilisztát válasszanak a dobozból, amit feltűzök majd a horogra az aznapi horgászathoz. A többi apuka meg irígykedve nézett rám, miközben hallgatta élete párjától, hogy "bezzeg az az apuka mindig fog halat..."

Akadt még ugyan néhány öreg horgász, aki lejött a partra, megfogta a maga 5-10 kárászát, néhanapján egy-egy pontyát, és hazament. De szerencsére ők csak sötétedés után jöttek, és otthon sütötték a halat, így a rangsorba ők nem számítottak bele...

Nos így történt, hogy harminc évesen - minden előzetes figyelmeztető jel nélkül - horgászatra adtam a fejem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.